Címertani fogalomgyűjtemény

A címszavakra kattintva az ablak kinyílik és a magyarázatok elérhetők.

Címer

címer: speciális, meghatározott szabályok szerint alkotott, legtöbbször pajzsba foglalt jelvény, amelyet tulajdonosa megkülönböztető jelként használ. Használata a lovagkorban, 1130 körül alakult ki, elsősorban a fegyverekre (általában a pajzsra) festett színes ábrákból, harci jelvényekből. A jelvény és a címer közös vonása, hogy mindkettő megkülönböztető szerepet tölt be, de egy jelvény csak akkor válik címerré, ha személyhez (természetes vagy jogi személyhez, ez utóbbi alatt intézményt, testületet vagy területi egységet – ország, megye, város, község, földbirtok – értünk) kötődik, és tulajdonosa, illetve örökölhetőség révén a család állandó szimbólumává válik. A címerek megjelenésekor a gyorsan kialakuló és megmerevedő szabályok szerint kialakított címereket a használat szentesítette, a 14. század első harmadától azonban fokozatosan megszűnt az önkéntes címerfelvétel. 

A Magyar Királyságban csak megkoronázott király adományozhatott nemességet és címert, így a király koronázás előtti adománya a koronázás utáni megerősítés révén vált teljes érvényűvé, a megerősítés elmaradása esetén érvényét vesztette. Például I. Mátyás király adományait a koronázás után megerősítette, de II. József adományai érvénytelenné váltak. Az erdélyi fejedelem Erdély területére érvényes nemesség- és címeradományozási joggal bírt. Hunyadi Jánost kormányzósága idején a rendek teljes királyi jogkörrel ruházták fel, így nemesség- és címeradományozási joggal is. Horthy Miklós e speciális jogokkal nem rendelkezett, így az utolsó címereslevél kiadása IV. Károly nevéhez fűződik. Az 1947. évi IV. törvénycikk a nemesi és főnemesi rangokat megszüntette, az ezekhez kapcsolódó címerek használatát betiltotta. 

A jogi személyek címerfelvétele és címerhasználata a 19–20. század fordulójáig azonos volt a magánszemélyekével. A polgári kormányzati rendszer kiépülése után sor került a községek címerhasználatának felülvizsgálatára, az Országos Községi Törzskönyvbizottság fennhatóságával. Az Országos Levéltár szakvéleményét kérve a belügyminiszter döntött a használat további engedélyezéséről. 1945 után belügyminiszteri hatáskörben maradt a címerengedélyezési jog, a megyék és a városok szintjére korlátozva azt. A címertervek véglegesítéséhez a Képző- és Iparművészeti Lektorátus címerzsűrijének heraldikai és grafikai jóváhagyása kellett, és a címerazonosság elkerülése érdekében központi nyilvántartásra kötelezték a Magyar Országos Levéltárat. Az 1990. évi LXV. (a helyi önkormányzatokról szóló) törvény újra rendezte a címerhasználatot, lehetőséget adva minden önkormányzatnak helyi rendelettel a címer alkotására és címere használatának szabályozására.

Magyarországon csak az államcímer használatát rendezte jogszabály, először 1863-ban. A címerhasználatot a heraldika szabályai irányítják, korlátozzák. A települések címereit a heraldikai szabályok betartása és az azonosság elkerülése érdekében a polgári korszaktól 1990-ig a Belügyminiszter felügyelte, azóta a központi nyilvántartás megszűnt.

A címer alkotórészei: a címerpajzs a címerábrával, a címersisak a sisakdísszel és a takaróval, valamint a külső heraldikai díszekkel, az ún. címerdíszekkel. A pajzsból, sisakból, takaróból és sisakdíszből áll az ún. teljes címer, a pajzsból, sisakból és takaróból áll az ún. hiányos címer. A jogi személyeknek és a nőknek adományozott címer csak pajzsból áll. A címerek történetével a heraldika (címertan), művészeti kivitelével a címerművészet, a címeralakok és címerképek jelentésének értelmezésével a címerszimbolika foglalkozik. A címer heraldikai alapelvek és szabályok szerinti leírását címerleírásnak, színjelzéseket tartalmazó fekete-fehér rajzát heraldikai rajznak nevezik.

Államcímer

államcímer: Magyarországon a címer megjelenésekor (11–12. század) a király az államhatalom megtestesítője, nincs külön állami címer, a király által használt címer az államhatalom jelképe. A később államcímerré fejlődő királyi címer legkorábban megjelenő eleme a kettős kereszt. A magyar királyi hatalom jelképe a 11. századtól a nyélre tűzött kereszt volt, amely 1190 táján jelent meg először pajzsba foglalva. IV. Béla (1235–1270) pecsétjein is szerepeltette a lebegő kettős keresztet, amely ettől kezdve – egy-egy kivételtől eltekintve – a magyar királyi, majd később a köztársasági címernek is alkotóeleme lett. A kereszt alatti hármashalom III. András (1290–1301) pénzérméjén jelent meg először. A dombra helyezett (heraldikai) korona II. Mátyás idejétől (1606 –1619) látható, mint a kereszt újabb alátámasztása. A pajzs tetejére helyezett korona IV. László korában (1272–1290) tűnt fel. Államcímerünk másik eleme, a vörössel és ezüsttel hétszer vágott pajzs 1202-ben Imre király pecsétjén jelent meg. Az Árpád-kor végéig háttérbe szorult a vágásos címer a kettős keresztet ábrázolóval szemben. A vágásos címer feltehetően Imre király Aragóniából származó felesége révén került a királyi címerbe. (Az aragóniai uralkodó címerében vörös mezőben arany cölöpök láthatók, ebből származik a vízszintes vonalakkal, azaz vágásokkal kialakított vörös-ezüst pajzsmező.) E vágásos címer lett az Árpád-ház családi címere, a kettős kereszt pedig a hatalmi jelvény. E két elem vált, osztott pajzsban egyesítve, államcímerré. A 16. századig a vágásos és a kettős keresztes címer szerepelt ált. a sokszor igen sok elemből összeállított királyi címerben az uralkodó családi és más országok, valamint a tartományok címerének motívumai mellett. 

A Habsburgok uralkodása idején alakult ki a háromféle magyar államcímer, a kiscímer, a középcímer és a nagycímer végleges formája. 

Kiscímer: a hasított pajzs jobb oldali mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott, a pajzs bal oldali vörös mezejében zöld hármashalmon arany koronában elhelyezett kettős kereszt; a pajzson heraldikai, majd a magyar királyi korona. Kossuth Lajos nevéhez fűződik az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc idején a pajzsra helyezett, korona nélküli kiscímer használatának bevezetése. 1867 után ismét a koronás címert használták a magyar intézmények. Az 1896. évi címerrendezés címertartóként két lebegő angyalt határoz meg. Ruhájuk fehér, bő és redős, hajuk vállig érő, sötét szőke vagy világos barna. Az 1915. évi címerrendezés a kiscímert változatlanul hagyta, pajzstartóként egy-egy fehér ruhás angyalt írt elő, de engedélyezték a jobbról cserfaággal, balról olajággal övezett pajzs használatát is. 1918-ban a korona és pajzstartók nélküli, ún. Kossuth-címert használták, 1919 után ismét az 1915. évi rendezéssel kialakított kiscímer vált érvényessé. 1946–1949 között a Kossuth-címer volt az ország hivatalos címere, majd az 1949. évi alkotmány adott új címert az országnak: két oldalt búzakoszorúval egybefogott, világoskék mezőben keresztbe helyezett búzakalász és kalapács. A búzakoszorú felett középen ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakkal, a búzakoszorú alatt piros-fehér-zöld szalag. Az 1956. évi forradalom alatt a Kossuth-címer lett ismét az államcímer, 1957-ben az 1957. évi II. tv. 74. §-a határozta meg az 1989-ig érvényes címert: „kétoldalt búzakoszorúval egybefogott világoskék mezőben álló, ívelt oldalú, piros-fehér-zöld színű pajzs. A búzakoszorút balról piros-fehér-zöld, jobbról vörös színű szalag fonja át. A pajzs fölött középen elhelyezett ötágú vörös csillag aranyszínű sugarakat bocsát a mezőre”. A M. Köztársaság címerét 1990-ben határozták meg, amely azonos az 1915. évi kiscímerrel. A pajzstartók használatát is azonosan szabályozza. Az államcímer használatát 1995-ben szabályozták.

Középcímer: a magyar kiscímert, valamint a „kapcsolt részek” és a „melléktartományok” címerét foglalta magába, azaz Dalmácia, Horvátország., Szlavónia, Galícia (Halics, „Gács.”), Lodoméria, Kunország, Bosznia, Bulgária, Szerbia címerét. E sorhoz csatlakozott Erdély (1848), majd az 1874. évi címerrendezéskor Fiume 1654-ben alkotott címere. Úgy a közép-, mint a nagycímer pajzstartója a Habsburg-uralom idején a kétfejű sas volt. 1848-ban a Kossuth Lajos vezette Pénzügyminisztériumban olyan középcímert alkottak, amely kizárólag az akkor Magyarországhoz tartozó területeket szimbolizálta. Részei: Magyarország kiscímere, Erdély, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia címere. A szabadságharc után a korábbi középcímert állították vissza, majd 1867 után a csak magyar illetőségű intézmények az 1848. évi középcímert használták. Ennek kialakult egy, az uralkodó által használt változata: szívpajzsban a királyi család címere, azaz a kétszer hasított pajzs középső vörös mezejében ezüst pólya (az ausztriai ház címere), jobbról arany mezőben kék koronás, kékkel fegyverzett, kiöltött kék nyelvű vörös oroszlán (Habsburg címer), és balról arany mezőben haránt helyzetű, három csonkított ezüst sassal megrakott vörös pólya (lotharingiai címer). A középcímer folyamatos változását egy 1896. évi törvény szüntette meg. Az ekkor kialakított címer és az 1915. évi címerrendezéssel kialakított középcímer között annyi az eltérés, hogy az 1896-osnál az ékben csak Fiume címere szerepel. Az 1915. évi címerrendezéssel kialakított középcímer szívpajzsában a m. kiscímer látható. A középcímer rendezésére többé nem került sor. 1919-től 1938-ig a címert nem is használták. Ettől kezdve – elsősorban a hadseregnél – előfordult alkalmazása, amely azonban Trianon szellemével ellentétben állt, s tiltakozást váltott ki külföldön.

A nagycímer a középcímerben ábrázolt címerek mellett olyan tartományok címereit is tartalmazta, amelyek hosszabb-rövidebb ideig a magyar királyok uralma alatt álltak, de e tartományokra az uralkodók igényüket hangsúlyozva a királyi címben és címerben ezek nevét és címerét szerepeltették. Ezek az ún. igénycímerek. A mindenkori külpolitikai helyzetnek megfelelően szerepeltek a címerben. Az 1915. évi címerrendezés során nem tudtak egyezségre jutni ebben a kérdésben, s bár 1918-ig erre több kísérlet történt, a történelmi fejlődés tett végérvényesen pontot a vitára, s történelmi fogalommá tette a közép- és nagycímert.

Irodalom: Ivánfi Ede: A magyar birodalom címerei és színei. (Bp., 1874; reprint, 1989); Az új magyar és a közös intézmények használatára rendelt új címerek. (Turul, 1917).

Címerábra

címerábra: a címerpajzson előforduló képszerű ábrázolások (pajzsbeli képek). Két fő csoportra oszthatók: mesteralakokra, más néven heroldalakokra és címerképekre, ezek külön-külön, de egy pajzsba foglalva is megjelenhetnek. Mesteralakok a pajzsmező szabályos, mértani vonalakkal történő osztásával, valamint geometriai alakzatok ábrázolásával jöhetnek létre. A mértani vonalak kombinációjával szinte végtelen számú különböző mesteralak állítható elő. (Nem beszélhetünk mesteralakról, ha a pajzs osztása több motívum egy pajzsba foglalása érdekében történik.) A mesteralakok speciális csoportját alkotják a keresztek. A címerképek a természet világából vett élőlények (ember, állat, növény), tárgyak (munkaeszköz, épület, fegyver stb.), természeti alakzatok (földrajzi képződmények, égitestek), valamint képzeletbeli lények (egyszarvú, sárkány, griff stb.). A címerképek ábrázolására speciális, ún. tipizált vagy stilizált alakok jöttek létre. Kivétel ez alól az emberábrázolás és egyes ritkán ábrázolt állatfigura, amelyet a jobb felismerhetőség érdekében természethűen ábrázolnak (pl. mókus, elefánt). Míg ez utóbbi ábrázolási formát a klasszikus heraldika is elfogadta, az emberábrázolást nem tekintette szabályos címerképnek. A 16. században a stilizálás szabálya háttérbe szorult, majd a 17. századtól ismét előtérbe került. Ferenc József uralkodása idején a címerképek stilizálási szabályait figyelemmel kísérő címerek készültek.

A címerkép lehet lebegő helyzetű vagy alátámasztott (azaz talajon, hármashalmon, sziklán, koronán nyugvó), esetleg a pajzs szélén vagy osztásvonalán álló. Gyakori az élőlények nem egészalakos ábrázolása pl. (deréktól ábrázolt) kinövő helyzetű. Pajzstartók esetén a heraldika szabálya nem írja elő a tipizált ábrázolást.

Címerállat

címerállat: a címerekben általában stilizálva, azaz heraldikailag tipizálva ábrázolt állat. A címerekben ritkán előforduló állatok ábrázolására – elsősorban a jobb felismerhetőség érdekében – nem alakult ki stilizált forma (pl. mókus, majom, kakas). Ezek az állatok mindig természetes színeikkel szerepelnek a címerben, míg a stilizált állatoknál e megjelenítés kivételes. A magyar heraldikában leggyakrabban az oroszlán fordul elő, sokszor karddal vagy növénnyel (virággal, búzával) egyik mancsában. A lépő és szembenéző oroszlánt a heraldikában leopárdnak nevezik. Gyakori még a medve, a sas, a pelikán és a daru ábrázolása. Ez utóbbi felemelt karmai között ált. követ tart az éberség jelképeként. A mesebeli lények közül az egyszarvú, a griff, valamint a sárkány – elsősorban pajzstartóként – kedvelt elem.

Címerdíszek

címerdíszek: a címer külső heraldikai dísze, kiegészítő eleme. A címerhasználatban a külső díszek elhagyhatók. Fajtái: 

1. A pajzstartók (tolamonok): ált. a pajzs két oldalánál helyezkednek el, de megjelenhetnek a pajzs mögött, alatt vagy négy oldalánál. Emberi, állati vagy képzeletbeli alakok (pl. angyal, vadember, nő, férfi, oroszlán, sas, sárkány, egyszarvú, szirén). 

2. A címerpalást rendszerint koronából kiinduló, vörös vagy bíborszínű, szőrmével vagy hermelinnel bélelt, függönyszerű díszítmény. A fejedelmek és a főrangúak címerében szerepelhet. 

3. A zászlók a pajzs színeit ismétlik, általában a pajzstartók kezébe helyezve szerepelnek. 

4. A jelmondat ált. fehér szalagra írt, rövid, tömör, latin vagy m. nyelvű mondat. A pajzs alatt, ritkán a pajzsban helyezték el. Utóbbi esetben a címer szerves részét képezi. 

5. Rang- és méltóságjelvények: a) korona (pápai, császári, királyi, hercegi, grófi, bárói, nemesi) a pajzson vagy felette kerül ábrázolásra, a szabad királyi városok megkülönböztető jelvénye, a falkorona; b) kalap vagy föveg (bíbornoki, érseki, püspöki, apáti stb.) mint az egyházi méltóságjelvények a pajzs fölé kerülnek; c) méltósági jelvény (pápai kulcsok, pásztorbot, marsallbot stb.) a pajzs mögött kerül ábrázolásra; d) rendjelek (pl. a Szent István-rend jelvénye) valamely rendhez való tartozás jelvényének ábrázolása a címerpajzs alatt.

Címereslevél

címereslevél: a címer és sokszor ezzel együtt nemesi rang adományozásáról szóló oklevél. A pergamenre írt, privilegiális, azaz ünnepélyes formában kiállított, örök érvényűnek szánt, függőpecséttel megerősített oklevél általában leírja és ábrázolja az adományozott címert. A 12. században kialakult önkéntes címerfelvétel az 1320-as évektől fokozatosan alakult át uralkodói adománnyá. Az első ilyen oklevelek még csak sisakdíszre vonatkoztak. Magyarországon Zsigmond király nevéhez fűződik az első teljes címert adományozó oklevél kiadása (1398), majd 1405-ben kelt az első címereslevél, azaz az első olyan, teljes címert adományozó oklevél, amelynek szövegében helyet hagytak a címer megfestésére és az oklevél utal is arra, hogy az oklevélben megfestett címert adományozza. 

1405–1918 között a Magyar Királyságban a királynak és az erdélyi fejedelemnek volt címeradományozási joga, s becsült adatok szerint mintegy 100 ezer címereslevél kiállítására került sor. 1526-tól a címeradományért a kancellárián keresztül, írásban kellett az uralkodóhoz folyamodni. Ez az ún. címerkérő folyamodvány, amelyben a kérelmező felsorolta a kiváltságban rajta kívül részesítendőket és megfestették a kért címert. A megadományozottnak fizetni kellett a nemesi rangért vagy rangemelésért, a pergamenért, az írásért, a címer megfestéséért és a pecsételésért. Így az oklevél kivitele a megadományozott pénzügyi lehetőségét tükrözi. A címerképet sok esetben anyagi okokból nem festették meg, ritkábban a hadi események miatt maradt el a címerfestés. Ferenc József 40 éves katonai szolgálat után, uralkodói kezdeményezésre, díjmentesen adományozott nemességet és címert.

A címereslevél formája: kezdetben kiterített pergamenre írt ún. lap formátumú, a 16. sz. végétől fokozatosan térnek át a bársonyba vagy bőrbe kötött ún. könyv formátumú ~re. A függőpecsétet színes zsinórral erősítették az oklevélhez. Lapforma esetén a pergamen alját visszahajtották erősítés céljából, és itt vágtak lyukat a zsinór befűzésére. A visszahajtott rész neve plika. A plikára jegyezték rá a nemességnek a megadományozott lakhelye szerinti vármegye közgyűlésén történt kihirdetését. Könyvforma esetén a pecsétet a gerinchez erősítették, a kihirdetési záradékot pedig a könyv utolsó lapjára jegyezték fel. Itt tüntették fel a 20. században az adományt előkészítő ügyirat számát is.

Címerhasználat

címerhasználat: Az államcímer kivételével a nem természetes személyhez kötődő címeralkotás és a címerhesználat szabályozásával összefüggő jogokat a belügyminiszter gyakorolta. IV. Károly trónfosztása (1918) után Horthy Miklós kormányzói jogköre nem terjedt ki a nemesség- és címeradományozásra, így 1918-tól megszűnt a természetes személyek részére a címeradományozás. Az Országos Községi Törzskönyvbizottság a belügyminiszter rendelete alapján felülvizsgálta a települések címerhasználatát, megerősítő folyamodvány alapján és az Országos Levéltár szakvéleményét kérve döntött a használat további engedélyezéséről. A vármegyék, városok és községek címerhasználata 1945 után megszűnt, majd az 1974. évi belügyminiszteri rendelet visszaállította a címerhasználatot, a megyék és városok szintjére korlátozva. A címertervek véglegesítéséhez a Képző- és Iparművészeti Lektorátus címerzsűrijének heraldikai és grafikai jóváhagyása kellett, és a címerazonosság elkerülése érdekében központi nyilvántartásra kötelezte a Magyar Országos Levéltárat. Az 1990. évi LXV. (a helyi önkormányzatokról szóló) törvény visszaállította minden önkormányzat címerhasználati jogát, kétharmados helyi önkormányzati rendelet alapján. A törvény szakmai ellenőrzésről és a címerek központi nyilvántartásáról nem rendelkezik. A közszemlére kitett képzőművészeti alkotások szakmai zsűriztetésének kötelezettsége a címerek képzőművészeti alkotáson történő kivitelezése esetén szükséges.

Címerpajzs

címerpajzs: a címer legfontosabb alkotóeleme, a címerképet (címerábrát) befogadó, pajzs alakú része. Alapja a klasszikus (élő) heraldika korában az éppen használatos pajzs formáját követte, később megformázása a kor divatjától függött. A pajzsformák kialakulásuk sorrendjében: az első címerábrázolásokon az ún. normann pajzs szerepel, ebből alakult ki a 13. század elején a háromszögű pajzs, majd a 14. század végén a csücsköstalpú pajzs, a háromszögű pajzzsal egyidős a kerektalpú pajzs és 14. századi a magyar eredetű tárcsapajzs is. E pajzson a lándzsa megtartására szolgáló bemélyedések ábrázolása a reneszánsz festészet hatására szimmetrikus bemélyedésekké alakult. Az ovális v. tojásdad pajzs a barokk kor terméke, a 19. század végén és a 20. században a magyar címereslevelekben szinte kizárólag a csücsköstalpú, ún. katonapajzs szerepel.

Egységes egészet alkotó, de két vagy több pajzs egymás mellé vagy egymásra helyezésekor összetett címerpajzsról beszélünk. A pajzsok egymásra helyezésekor az alsót nagypajzsnak v. öreg pajzsnak, a kisebbet boglárpajzsnak nevezzük, három pajzs egymásra helyezésekor a legkisebb neve szívpajzs. Több címerpajzsból álló címert Magyarországon csak a középkorban készítettek, az újkorban a pajzsmező osztásával alakítottak ki összetett címereket.

A címerpajzs belső terét pajzsmezőnek nevezzük. Felosztása, a címerpajzsot viselő szemszögéből nézve, a következő:

1  2  3

4  5  6

7  8  9

1–4–7 a pajzs jobb oldala, 2–5–8 a pajzsderék v. cölöphely, 3–6–9 a pajzs bal oldala, 1–2–3 a pajzsfő, 4–5–6 a pajzsderék, 7–8–9 a pajzsláb, 1 a pajzsfő, 2 a pajzsfő közepe, 3 a pajzsfő hátsó része, 4 a pajzsderék eleje, 5 a pajzsderék közepe v. boglárhely, 6 a pajzsderék bal oldala, 7 a pajzstalp eleje, 8 a pajzstalp közepe, 9 a pajzstalp hátsó része. 

A pajzsmező színezésére a vörös, kék, zöld, fekete, valamint az arany és az ezüst használható. A két fémszín helyettesíthető sárgával illetve fehérrel. Az újkorban a négy színmáz mellett ötödikként megjelent a bíbor, de csak a heraldikai külső díszeknél (címerdíszek). Az említett színek mellett a természethű ábrázolás esetén alkalmazható a barna és a rózsaszín (bőrszín). A heraldika színszabályának fontos eleme, hogy fémre csak szín, színre csak fém helyezhető, valamint egy színnek csak egy – meghatározott – árnyalata használható egy címeren belül. A színszabály alóli kivétel természetes ábrázolás esetén lehetséges. A címer heraldikai rajzban, pecséten, illetve érméken, valamint építészeti elemként történő ábrázolásánál színeinek jelzésére a 17. század elejétől egységes jelrendszer alakult ki:

Címersisak

címersisak: a címerpajzs fölött helyezkedik el, a címer lényeges, de nem elengedhetetlen része. A korai heraldikában a sisak rajza a mindennapi életben használttal megegyező volt, majd alakját a festészeti stílus alakította. A heraldika kétféle címersisakot ismer: 

1. zárt ~. Fajtái: csuporsisak (12. század vége), csöbörsisak (13. század vége, 14. század), csőrsisak (14. század eleje, 15. század). 

2. nyílt vagy tornasisak. Fajtái: pántos sisak és rostélyos sisak. Színezése: acélszínű, heraldikai leírása ezüst, a rostély arany. A magyar heraldikában a 12. század végéig a zárt, ún. csöbörsisak, majd közel egy évszázados párhuzamosság után a 16. századtól a nyitott sisak volt az uralkodó, leggyakrabban pántos, ritkábban rostélyos változatban. A magyar heraldikában a zárt és nyitott sisaknak rangjelző szerepe nincs. 

A címersisak tartozéka a takaró, amelynek bélése fémmáz, anyaga a pajzs színével összefüggő színű. A takarón nyugszik a sisakdísz, amely a magyar heraldikai gyakorlat szerint a pajzsbeli képet, vagy annak egy részletét ismétli, azzal megegyező színben. Az erdélyi fejedelemségben adományozott címerekben (1690-ig) általános a sisakdísz hiánya, a pajzson csak takaró és sisak található. Sok esetben látni a sisakon a takaró színeiből font tekercset vagy arany heraldikai koronát. A címersisakot szegecsekkel vagy pántokkal rögzítették a sisakhoz és ennek takarására került a sisakra a tekercs, majd később a korona. A lovagkor letűnésével a címerek díszítő elemeként megmaradt ez az elem, amely heraldikailag a sisak és nem a sisakdísz része. Összetett címer esetében egy pajzsra több sisak kerülhet, és ezzel összefüggésben több takaró és sisakdísz. Ebben az esetben a takaró színe annak a mezőnek a színét mutatja, amelyről a kép a sisakdíszbe került.

Címerszimbolika

címerszimbolika: a címerek jelentésének magyarázatával foglalkozik. A címerek egyik ismérve, hogy tulajdonosaik jelképe. Ebből kiindulva próbálják a címerábrák jelentéstartalmát, szimbólumrendszerét meghatározni. Egyes címerábrák jelentéstartalma az évszázadok során módosult, az ókor kezdetén több motívum és szín jelentéstartalma feledésbe merülve került ábrázolásra. Általában egy címer jelentéstartalma akkor oldható fel, ha a címert adományozó oklevél szövege arra támpontot ad. Speciális eset az ún. beszélő címer, amely a címerszerző nevére, foglalkozására utal.

Címertartó

címertartó: a címerpajzsot tartó külső dísz. A címertartó álló vagy lebegő, mesebeli vagy valóságos alak. A címert tarthatja egy, a pajzs mögött vagy alatt elhelyezett alak, vagy kettő, a pajzsot egy-egy oldalán érintve, ritkán négy angyal a pajzs négy sarkát tartva. Speciális pajzstartó a Zsigmond-kori Sárkány-rend jelvényéből függetlenedett, a pajzsot körülölelő sárkány.

Heraldika

heraldika: a magyar címertan tudományának történetére kétségkívül hatással volt az a politikai változás, hogy 1918-tól az országnak nem volt többé királya, és így megszűntek a címeradományozások, ugyanis ez a jog csakis a király személyéhez kötődött. Leszámítva a települések címeralkotását, a heraldika történeti nézőpontjai erősödtek meg. A települések címereinek kutatásában a hivatalos helynévadáshoz kapcsolódóan sor került a falvak és városok címeres jelképei történetének felkutatására is. A Magyar Országos Levéltár szakembereinek tervei alapján újították meg a régi településcímereket, és készítették el egységes kivitelben a címer-, illetve pecsétábrákat. Ezek lenyomatát máig őrzik az egyes megyei levéltárak, illetve a Magyar Országos Levéltárban őrzött községi törzskönyvbizottság iratai között (megjelent CD-n). 

Az a tény, hogy Magyarország területének kétharmadát elveszítette a trianoni békeszerződés értelmében, a heraldika tudományának létét rendkívül előnytelenül befolyásolta. Egyrészt címeres emlékeink legjelentősebb hányada a határokon túlra került, s ezek kutatása – a korábbi időkhöz képest – jelentősen megnehezedett. Másrészt a gazdasági nehézségek is közrejátszottak abban, hogy a heraldika művelése háttérbe szorult. A magyar heraldika jelentősebb kézikönyvei (Nyáry Albert, Bárczay Oszkár művei) többnyire a 19. században, ill. az I. világháború előtt jelentek meg. A 19. században megjelent nagy címerkataszter (Siebmacher) javított, bővített, korszerűbb változatának szánt Magyarország címeres könyve első kötete 1913-ban jelent meg (A-C betű). Több ezer színes címerrajzot kellett volna elkészíteni és kinyomtatni, hogy teljessé váljon a sorozat, azonban erre a háború időszakában, majd az 1920-as évek gazdasági nehézségei (világválság) miatt gondolni sem lehetett. Az is nagy eredménynek számított, hogy Áldásy Antal szerkesztésében 8 kötetben megjelenhettek a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címeres nemeslevelei. Az oklevelek szövegközlése mellett nem is gondolhattak a színes címerképek közzétételére. Áldásy Antal a Magyar történettudomány kézikönyve sorozatban megjelentetett egy Címertant is (1924), ám ez csupán egy rendkívül szerény vázlatnak minősíthető, kézikönyvnek aligha. Áldásy Antal Fejérpataky Lászlóval együtt tette közzé az 1526 előtti ismert címeres leveleink jelentős részét (Magyar címeres emlékek. I–III. 1901–1926). A magyar ~ tudományának nagy vesztesége volt, hogy 1917-ben elhunyt Csoma József, aki megírta a magyar nemzetségi címerek összefoglalását (1903) és A magyar heraldika korszakai (1913) c. alapvető művét. Folytatója ezeknek a munkáknak nem akadt. A Turul c. folyóiratban továbbra is jelentek meg címertani közlemények. Emellett a városcímerek történetével kapcsolatos kutatások említhetők (Darvasy Mihály: Középkori városaink címereinek eredete és fejlődése, 1942; Széll Sándor: Városaink neve, címere és lobogója, 1941). Kumorovitz Lajos Bernát, a kor legkitűnőbb pecséttan kutatója a magyar királyi címer múltjának kérdésében mutatott föl alapvető eredményeket. Donászy Ferenc 1938-ban alapos áttekintést adott a magyar heraldika eredményeiről, és vázolta a feladatokat is, azonban a nagyobb ívű elképzeléseknek az újabb világháború, majd a politikai változás gátat szabott. 1945 után évtizedeken keresztül a címer- és pecséttant gyakorlatilag „száműzték” a történeti tudományok közül. Hivatalosan 1949-től csak az államcímer használatát engedélyezték, megyék, városok, községek egykori címeres jelképei tiltott relikviáknak számítottak. 

Megszűnt, és csak 1992-ben indult újra a Turul. 1957-től kezdett lassan oldódni a politikai nyomás. Radocsay Dénes közölhette gótikus és reneszánsz címeres levelek művészettörténeti elemzéseit, Kumorovitz Lajos a magyar állami címer múltjával kapcsolatos kutatásait. Az 1970-es években lehetőséget kaptak a városok is címerhasználatra. Az új, „szocialista címerek” meghatározó elemei az önkényuralmi jelképek (pl. vörös csillag) lettek, és ált. jellegzetes heraldikai hibákat tartalmaztak. A középkori városi címerek és pecsétek (Buda, Székesfehérvár stb.) kutatásában Kubinyi András munkássága korszakos jelentőségű. Középkori címereink kutatását Bertényi Iván vállalta föl, aki ebből a témakörből készítette el disszertációját is, amiért a történettudományok doktora címet kapta. 1983-ban népszerűsítő füzetet írt a címerekről (Kis magyar címertan), amelyet kissé bővítve, átdolgozva is megjelentetett (Új magyar címertan, 1993). A polgári címerek kutatásának megkezdése Tompos Ernő nevéhez fűződik. Sopron városának gazdag forrásanyagát alapul véve jelentette meg alapvető összefoglalásait (1942, 1973, 1977). Tulajdonjegyek, mesterjegyek, polgári címerek témakörében 1974-ben Csorba Csaba védte meg egyetemi doktori disszertációját. Nagybákay Péter a céhek címeres emlékeit dolgozta föl (1995). A Magyar Országos Levéltárban őrzött címeres nemesleveleket Nyulásziné Straub Éva tette közzé (Öt évszázad címerei, 1987). Reprezentatív kivitelű Beke Margit: Az esztergomi prímási levéltár címeres emlékeit (1995). A vármegyei címerekről Hattyuffy Dezső 1881-es összefoglalása után az első történeti áttekintés Csorba Csaba műve (1991). Ódor Imre Baranya megye címerének históriáját foglalta össze (1991). A 19. sz.-i vármegyei címerek képét Csáky Imre tette közzé (1995). A szerzetes és lovagrendek címereiről Gömbös Tamás írt hézagpótló művet (1993). A rendszerváltozás után a címerek iránti érdeklődés megújult. A települések egymás után készíttetik el címerüket. Sajnos heraldikai szempontból többségük hibás, olykor dilettáns alkotás. A címertervezés terén mintaszerű munkát végzett a szlovákiai magyar települések vonatkozásában Püspöki Nagy Péter. A magyar heraldika jellemzője, hogy alapvető részterületei máig feltáratlanok, nincs korszerű, részletes kézikönyve, művelői között kevés a szakember.

Irodalom: Áldásy Antal: Címertan. (Bp. 1924); Püspöki Nagy Péter: Dunaszerdahely város címere. (1970); Püspöki Nagy Péter: Rozsnyó város címere. (1973); Püspöki Nagy Péter: Zseliz város címere. (1976); Feiszt György: Rövid magyar címertan és pecséttan. (Bp., 1986); Bertényi Iván: Új magyar címertan. (Bp., 1993); Csorba Csaba: Tulajdonjegyek, mesterjegyek, polgári címerek a középkorban. (Miskolc, 1975); Csorba Csaba: Vármegyei címerek és Borsod-Abaúj-Zemplén címere. (Miskolc, 1991); Ódor Imre: Baranya megye jelképei. (Pécs, 1991); Csáky Imre: A magyar királyság vármegyéinek címerei a XVIII–XIX. században. (Bp., 1995); Gömbös Tamás: A szerzetes és lovagrendek címerei és viseletei. (Bp., 1993); Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címereslevelein. (Bp. 1999; digitálisan is megjelent: Kollega Tarsoly István, Nyulásziné Straub Éva: A Magyar Országos Levéltár címereslevelei. CD-ROM. Bp., 2001); Beke Margit: A Prímási Levéltár nemesi és címeres emlékei. (Esztergom, 1995); Csorba Csaba: Budapesti önkormányzatok jelképei. (Bp. 2001); Kollega Tarsoly István: Településeink címeres pecsétjei a Magyar Országos Levéltárban CD-ROM. (Bp., 2001).